VASÁRNAP

Ha visszagondolok rá, úgy tűnik fel a Park, mint egy álom. Nagyon szép volt, leírhatatlanul szép, varázslatos. És most vége. Nem láthatom többé soha.

A Park elveszett ugyan, mégis elégedett vagyok, mert így találtam meg Őt. Szeret engem, amennyire ért hozzá, és én szenvedélyes szívem egész tüzével szeretem Őt. Azt hiszem, ezt fiatalságom és nemem teljesen érthetővé teszi. Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is szeretem, akkor veszem észre, hogy nem tudom, és valójában nem is akarom tudni. Ebből következik, hogy a szeretetnek ez a fajtája nem az ésszerű meggondolás eredménye, mint az a szeretet, amit a többi állat és kétéltű iránt érzek. Azt hiszem, a dolog a következőképpen áll: egyik-másik madarat a csicsergéséért kedvelem, de Ádámot nem az énekéért szeretem. Nem, nem! Minél többet énekel, annál nehezebben tudom megszokni. Mégis gyakran kérem, hogy énekeljen, mert meg akarom tanulni, hogy mindent szeressek, ami Őt érdekli. Biztos vagyok benne, hogy meg is fogom tanulni, mert eleinte nem bírtam elviselni az énekét, most pedig már kibírom valahogy. Bár olyan hangja van, hogy a tej is megsavanyodik tőle, de nem baj! Meg lehet szokni a savanyú tejet is.

Talán az intelligenciája? Azért szeretem? Nem, nem. Ámbár nem lehet neheztelni rá, hogy az intelligenciája csak olyan, amilyen, mert hiszen nem tehet róla. Isten teremtette ilyennek. De különben is, gondolkodása mélyén bizonyos bölcsesség lappang. Idővel majd kifejlődik, bár nem hiszem, hogy az ilyesmi gyorsan mehetne végbe. Különben sem sürgős. Nekem jó úgy is, ahogy van. Nem a jó modoráért, finom tapintatosságáért szeretem. Ezen a téren is messze van a tökéletestől, de nekem így is megfelel, és el kell ismernem, hogy bizonyos fejlődést, előrehaladást mutat. Nem is a szorgalmáért szeretem. Úgy érzem, hogy ebben a tekintetben szándékosan visszatartja magát, csak azt nem értem, hogy miért. Ezt titokban tartja előttem, és ez az egyetlen bánatom. Minden más dologban kíméletlenül őszinte. Biztos vagyok benne, hogy eltekintve ettől az egy dologtól, semmit sem titkol előttem. Elszomorít, hogy titka van, ez sokszor álmomban is kísért, de gondolni sem akarok rá. Nem is a műveltsége miatt szeretem. Nem, nem! Ő ugyanis autodidakta, és így tudása elég figyelemreméltó, bár hemzseg a tévedésektől. Nem is a lovagias lényét szeretem. Ó, nem! Rosszat gondolt rólam, de azért sem szidom. Gondolom, ez a nemével jár, a tulajdonságai közé tartozik, amiért nem lehet felelőssé tenni. Persze erről nem szóltam neki, inkább a nyelvemet harapnám le. Ez viszont női tulajdonság, és nem is büszkélkedem vele, mert nem én alkottam magamat.

Miért szeretem hát? Úgy látom, csak azért, mert férfi. Azért szeretem, mert alapjában jó! De máskülönben is szeretném. Ha szidna és megverne, akkor is szeretném. Valószínűleg ez is női tulajdonság bennem. Erős és jóképű – no, ezért szeretem. De nem. Csodálom, és büszke vagyok rá, de enélkül is tudnám szeretni. Ha csúnya volna, akkor is szeretném. Dolgoznék érte, fáradoznék és imádkoznék érte, és az utolsó leheletéig az ágya mellett ülnék.

Igen, végeredményben megállapítom, hogy csak azért szeretem, mert az enyém, és mert férfi. Más okot nem látok rá.

És azért van az, amit már az előbb is említettem: a szeretetnek ez a fajtája nem érett megfontolás és tudás gyümölcse. Az ilyen szeretetről egyszerűen azt kell mondani: van, megvan, itt van, és senki sem tudja, honnan jött. Megmagyarázhatatlan. És így van jól.

Ez az én felfogásom. De én csak egy asszony vagyok, méghozzá az első asszony, aki ezeket a kérdéseket vizsgálni kezdte. Kiderülhet, hogy tapasztalatlanságomban és tudatlanságomban tévedtem.

Negyven évvel később

VASÁRNAP

Félve írok le egy gondolatot, amely az utóbbi időben egyre inkább foglalkoztat. Leányaim – ha egyszer kezükbe kerül ez a napló – gondolatomat nagyon szentimentálisnak fogják tartani. Remélem, hogy Ádámmal együtt halok meg. Nem emlékszem rá, hogy valaha is ilyen forrón, ilyen sóvárogva kívántam volna valamit. A gondolat, hogy Ádám előttem hal meg, elviselhetetlen számomra. Ha nem lehetséges, hogy együtt vegyünk búcsút az élettől, akkor Isten először engem szólítson el. Mert Ádám erős, és én gyenge vagyok. Neki nincs az én erőmre olyan nagy szüksége, mint nekem az övére...

Különös, hogy ezekben a sorokban felismerem a szentimentális gondolatokat és égő esküket, amelyek olyanok, mint szerelmünk első napjaiban voltak. Úgy látszik, hogy a szerelem lényege keveset változik, és nem csodálkoznék, ha a lányaim éppen ilyen változatlanul élnék át, és a többi asszony is, akik utánuk következnek...

Ádám ezt írta Éva sírjára:

AHOL Ő VOLT, OTT VOLT A PARADICSOM!

A fordítás az alábbi művek alapján készült:
Mark Twain: Extracts from Adam’s Diary, Eve’s Diary
Fordította Thaly Tibor
Budapest: Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1987
ISBN 963 11 5098 4