KEDD

Bár nagyon keveset beszél, a szókincse mégis igen nagy. Ma reggel különösen találó szót használt. Nyilván észrevette, hogy milyen ügyes kifejezés, mert később még kétszer is használta, mintha megszokott szavajárása volna. Engem ugyan nem tudott megtéveszteni, de mindenesetre bebizonyította, hogy megvan benne az értelem szikrája. Ha ápolnánk ezt a szikrát, bizonyosan kifejlődne.

Csak tudnám, honnan vette azt a szót? Nem emlékszem rá, hogy valaha is használtam volna.

A nevem csakugyan egyáltalán nem érdekli. Igyekeztem eltitkolni csalódásomat, de attól tartok, nem sikerült teljesen. Elmentem hát, leültem a mohapadra, és belógattam a lábam a vízbe. Mindig ide jövök, ha társaság után vágyakozom, egy lény után, akit nézhetek, és akivel beszélgethetek. A Tó felszínén bűbájos fehér alak tükröződik – tudom, hogy ez csak egy kép, de mégis ott van, és ez is jobb, mint a teljes egyedüllét. Ha beszélek, ő is beszél, ha búsulok, ő is szomorú. Megvigasztal, hogy velem érez.

Sohasem fogom elfelejteni azt a szomorúságot, amely elfogott, amikor a kép első ízben eltűnt. Soha-soha nem felejtem el. A szívem nehéz volt, mint az ólom. Hangosan zokogtam: „Ő volt a mindenem, és most eltűnt! – Elkeseredésemben azt kívántam, bárcsak megszakadna a szívem. – Nélküle az élet elviselhetetlen.” Arcomat a kezembe temettem, és nem találtam vigaszt bánatomra.

Amikor egy kis idő múlva felpillantottam, megint ott volt a tükörképem, fehéren, fényesen, szépen – olyan szépen, hogy a karjai közé vetettem magam.

Ilyen tökéletes boldogságot még soha életemben nem éreztem. Elragadtatás volt, eksztázis, azóta már nem kételkedem benne. Sokszor távol marad, néha csak egy órára, máskor egy egész napra, de én csak várok rá, és nem kételkedem többé benne. Azt mondogatom magamban, talán dolga van valahol, vagy más helyeken kóborol, de egész biztosan el fog jönni.

És mindig így is volt: ha eltűnt, idővel újra megjelent. Csak éjjel nem jön soha, amikor sötét van, mert félénk jelenség. De ha süt a hold, ismét itt van. Én nem félek a sötétben, de ő fél, bár idősebb, mint én. Csak utána születtem. Gyakran felkeresem. Ő az én vigaszom és menedékem, ha az élet nehézzé válik számomra, és sajnos ez gyakran megesik.

SZERDA

Az egész délelőttöt a területünk szépítésével töltöttem. Először is nagytakarítást rendeztem. Valójában szándékosan kerültem Őt, mert reméltem, hogy majd elhagyottnak érzi magát, és eljön hozzám. De nem jött.

Délfelé abbahagytam a munkát. Hogy kikapcsolódjak, méhekkel és lepkékkel bolondoztam, örültem a virágoknak, az ég ajándékainak, amelyek befogadják és visszaragyogják Isten mosolyát. Letéptem sok virágot, csokrokat és füzéreket kötöttem belőlük, és evés helyett – ma almadiétát tartok – feldíszítettem magamat. Ő azonban nem jött.

Eh, nem kár érte. Úgysem ad semmit a virágokra. Csak zöldségnek nevezi, a különböző fajtákat sem ismeri – és még büszke arra, hogy így gondolkozik.

Fütyül rám, a virágokra, a gyönyörű színekben úszó esti égboltra. Fütyül mindenre. Mindig csak kunyhókat akar építeni, ahová elbújhat a jóságos, tiszta eső elől. Megkopogtatja a tököt, megvizsgálja a szőlőfürtöket, megtapogatja a fákat és gyümölcsöket. Mindent csak azért, hogy lássa, mennyire szolgálhatják az ő jólétét és vagyonát...