ÁDÁM NAPLÓJA

Második rész

SZOMBAT

Talán örökösen szem előtt tartsam, milyen fiatal – valóságos gyermek? Ezért talán elnézőbb legyek vele szemben? Igazán túlbuzgó. Csupa érdeklődés, igyekezet és vállalkozó kedv. Számára a világ nem egyéb, mint merő csoda, titok, öröm és rejtély. Ha egy új virágot talál, majd kibújik a bőréből, simogatja, becézgeti, és a legszebb neveket adja neki. Bolondja a színeknek. Itt vannak a barna sziklák, a sárga homok, a szürke moha, a zöld lomb és a kék ég. Mindehhez hozzájárul még a gyöngyházszínű alkonyat, a lilás hegyek árnyéka, az aranyos felhőszigetek, amelyek napnyugtakor bíbortengerben úsznak, a sápadt Hold, amint bárányfelhők csipkéi között vitorlázik, csillagok, amelyek drágakövek módjára szikráznak a nagy világmindenségben. Persze ahogy én látom, az egésznek a legcsekélyebb gyakorlati értéke sincs, de Ő egyszerűen elveszti a fejét csak azért, mert szép színesek és impozánsak.

Miért nem tud megnyugodni és néhány percig csendben maradni? Olyan kellemes, békés jelenség lenne. Akkor talán örömet szerezne, ha láthatnám, igen, akkor örülnék neki. Mert lassanként ráeszmélek, hogy feltűnően jóképű teremtés, karcsú, kecses, nyúlánk, mégis telt és izmos. Mondhatom, roppant kívánatos. Amikor egy nap a sziklán állt, fehéren, mint a márvány – a nap jól megvilágította, és egyik kezével beárnyékolta a szemét, mert egy madár után nézett – igen, akkor vettem észre, milyen szép!