CSÜTÖRTÖK

Sok ismeretet elsajátítottam már, és bátran elmondhatom, hogy a műveltségem most már tökéletes. Eleinte természetesen nem így volt. Kezdetben roppant tudatlan voltam. Hányszor bosszankodtam, hogy nem tudom meglesni a vizet, amint folyásával ellenkező irányban hazafelé igyekszik. Most már nem törődöm vele, mert most már értem. Rengeteg kísérlet kellett hozzá, amíg sikerült megállapítanom, hogy a folyó csak sötétben folyik visszafelé. Ezt abból állapítottam meg, hogy a Tó sohasem ürül ki, ami egészen természetes, hiszen éjszaka a folyó visszafolyik, és újra feltölti. Mindig az a legbiztosabb, ha az ember kísérletekkel bizonyítja be sejtelmeit; akkor már nem sejti, hanem tudja az ember. Feltevésekkel és gyanításokkal sohasem juthatunk pozitív eredményre. Van persze olyan dolog is, ami egyáltalán fel sem deríthető, de az ilyesmi feltevésekkel és találgatásokkal még kevésbé oldható meg. Türelemmel és további kísérletek segítségével megállapíthatjuk, hogy olyan dologgal állunk szemben, ami örök titok marad. Hát nem csodálatos, nem nagyszerű? Éppen ez teszi a világot érdekessé. Ha már egyetlen felderíteni való rejtély sem maradna, bizony minden nagyon unalmas volna. Maga a vágy, hogy felfedezzünk valamit – még akkor is, ha nem sikerül –, éppen olyan érdekes, vagy talán érdekesebb, mint a feladatot eredményesen megoldani. Itt van például a víz rejtélye; sokáig érdekelt, amíg nyomában voltam, de amikor megtaláltam, vége volt a szenzációs érzésnek, és ez úgy lehangolt, mintha elvesztettem volna valamit.

Számos kísérlet árán sikerült megállapítanom, hogy a fa úszik... akárcsak a száraz falevél, a toll és még sok más tárgy. A kísérleti tárgyak nagy mennyisége juttatott arra a következtetésre, hogy bizonyára a sziklatömb is úszik. De itt már be kellett érnem a feltételezéssel, mert egyelőre nem látom a módját, hogyan lehetne ezt a feltevést kísérlettel bebizonyítani.

Helyesebben szólva, eddig még nem találtam meg a módját, de előbb vagy utóbb bizonyára meg fogom találni, és akkor ennek a szenzációs érzésnek is vége, ami nagyon elszomorít. Ha ugyanis idővel mindent felfedezek, akkor nem marad számomra több szenzáció, pedig olyan nagyon szeretem. Nemrég egy este alig tudtam elaludni.

SZOMBAT

Eleinte hiába törtem a fejem, sehogy sem tudtam megállapítani, tulajdonképpen mi végett teremtettek. Most már úgy hiszem, tudom: azért teremtettek, hogy ennek a gyönyörű világnak felfedezzem a titkait, hogy boldog legyek, és hogy mindezt megköszönjem az összes javak alkotójának, aki ezeket kigondolta. Feltételezem, hogy van még sok felfedeznivaló, legalábbis remélem. S ha nem hamarkodom el a dolgot, hanem szépen beosztom a munkámat, ezek a felfedezések még hetekig is eltarthatnak. Ha az ember feldob egy tollat a levegőbe, az elvitorlázik és eltűnik a szemünk elől. De ha egy göröngyöt dobunk fel, annak eszébe sem jut elvitorlázni és eltűnni, hanem visszaesik a földre. Sokszor megismételtem ezt a kísérletet, és az eredmény mindig ugyanaz maradt. Szeretném tudni: miért? Bizonyos vagyok benne, hogy valójában le sem esik, csak úgy látszik. És miért látszik úgy? Valószínűleg optikai csalódás. Úgy vélem, hogy vagy az egyiknek, vagy a másiknak optikai csalódásnak kell lennie, de melyik az a kettő közül? Talán a toll vitorlázása, de lehet, hogy a göröngy esése. Nem tudom bebizonyítani. Csak egyet állíthatok biztosan, hogy a kettő közül valamelyik csalás, és mindenki válassza ki magának, hogy melyiket tartja annak.

Figyelmes vizsgálattal megállapítottam, hogy a csillagok nem állandóak. Elolvadnak. Saját szememmel láttam, hogy éppen a legszebbek közül egyik-másik elolvadt, és lefutott az égről. Ám ha az egyik elolvadt, akkor ez bármelyikkel megtörténhet. Ha viszont mindegyik olvadékony, akkor egyszer megeshet, hogy valamennyi elolvad egyszerre; ugyanazon az éjszakán. Ez a szerencsétlenség – érzem – be fog következni. Ezért minden éjjel virrasztani szeretnék, hogy nézzem és őrizzem, amíg csak ébren tudok maradni. Így legalább emlékezetembe vésem a ragyogó égi mezőt. Ha majd egyszer eltűnnek, akkor legalább gondolatban vissza tudom képzelni az égre a pompás csillagok miriádjait, újra felragyogtatom és könnyeim káprázatában duplán látom őket.

(Itt végződik Éva naplójának második része)