MARK TWAIN

ÉVA NAPLÓJA

Első rész

VASÁRNAP

Ma már egynapos vagyok. „Tegnap” érkeztem. Legalábbis így rémlik nekem, és valójában is így kell lennie, mert ha „tegnapelőtt” is léteztem volna, én azt bizonyára nem éltem végig, különben emlékeznék rá. Ámbár az is lehet, hogy mégiscsak létezett egy „tegnapelőtt”, csak én nem vettem észre. Mindegy, a jövőben jobban fogok figyelni, és ha újabb „tegnapelőttel” találkozom, majd feljegyzem magamnak.

Legjobb lesz, ha az emlékezéseimet a „mával” kezdem, különben csak összezavarom a dolgokat.

Az az érzésem, hogy ezek a feljegyzések valamikor nagyon fontosak lesznek a történetkutatók számára. Már-már afféle kísérleti alanynak képzelem magamat. Úgy is van: kísérleti alany vagyok. Ebből a szempontból senki sem jöhet számításba annyira, mint én.

Erről máris meggyőződtem. Kísérleti alany vagyok, semmi több.

Igen ám, de ha kísérleti alany vagyok, akkor csupáncsak én lennék az? Nem, ezt alig hiszem. Mindenki ebbe a csoportba tartozik, és csak kis része a nagy kísérletnek. De én vagyok. az egésznek a főhőse, mondhatnám, a középpontja. A többi csak kiegészítője. Vajon biztosítva van-e az én kivételes helyzetem? Vagy pedig örökké aggódnom kell miatta, és vigyáznom kell reá? Valószínű az utóbbi. Egy hang azt súgja nekem, hogy pozícióm ára az örökös éberség. (Fiatalságomhoz képest ezt elég jól megfogalmaztam!)

Ma már minden szebb, mint tegnap. Hogy tegnapra minden elkészülhessen, a nagy sietségben nem rendezték el véglegesen a hegyeket, egyik-másik síkság pedig még tele van szórva mindenféle törmelékkel és hulladékkal, úgyhogy elég sivár látvány volt. Hiába, ilyen nagyszerű mesterművet nem lehet csak úgy kutyafuttában elkészíteni. A mi szép és nagy világunk azonban igazi mestermű, és majdnem tökéletes, annak ellenére, hogy mindössze egy hét alatt készült. Mégis néhol túl sok a csillag, máshol meg kevés. De ezen bizonyára lehet még segíteni. Tegnap este meglazult a Hold, elkezdett csúszni, majd eltűnt a szemhatáron. Ez persze nagy kár, borzasztó veszteség, és fáj a szívem, ha rágondolok. A díszletek és dekorációk közül egyik sem fogható hozzá, olyan szép, olyan tökéletes. Jobban oda kellett volna erősíteni. Jaj, csak visszakaphatnám!

Hogyan tudhatnám meg, hogy most hol van? Akihez került, bizonyára óvakodni fog attól, hogy elárulja. Ezt egészen biztosan tudom, mert magam is azt tenném. Azt hiszem, általában elég becsületes vagyok, és az is világos előttem, hogy lényem legfőbb vonása a szép után való vágyakozás és rajongás – különösen, ha csillagokról van szó. Egy Holdat azért mégsem lehetne rám bízni! Ez már merészség volna, különösen, ha az a Hold valaki másé, aki nem tudja, hogy nálam van. Ha fényes nappal akadnék rá, akkor persze visszaadnám, mert az ember sohasem tudhatja, nem nézett-e valaki oda, amikor felemelte. De ha sötétben találnám meg, akkor kigondolnék valami ürügyet arra, hogy ellophassam. Hiába, a Holdat nagyon szeretem, olyan szép és romantikus. Öt-hat darab kellene belőle, akkor sohase mennék aludni. Mindig egy mohapadon hevernék, és a Holdakat bámulnám.

A csillagok is egészen helyesek, jó volna, ha nekem is lenne egypár belőlük, a hajamba aggatnám őket. Az ember el se hinné, milyen messzire vannak, pedig látszólag olyan közel ragyognak. Tegnap este, amikor először tűntek fel, egy rúddal le akartam szedni néhányat, a rúd azonban túl rövid volt, amin roppant csodálkoztam. Megpróbáltam göröngyökkel ledobálni őket, míg végre teljesen kimerültem. Csak egyetlenegyet találtam el – talán mert balkezes vagyok, és nem tudok jól dobni. Bármelyikre céloztam, nem tudtam eltalálni. De azért majdnem sikerült, mert negyvenszer-ötvenszer is láttam, hogy a fekete göröngy a csillagcsoport közepébe repült, és hajszál híján eltaláltam valamelyiket. Ha több a kitartás bennem, végül mégiscsak szereztem volna egy csillagot.

Elhullattam a csillagok miatt jó néhány könnyecskét, ami fiatal koromat tekintve nem is csodálatos. Amikor megnyugodtam, fogtam egy kosarat, és elindultam a világ szélének arra a pontjára, ahol a csillagok majdnem érintik a földet. Ott majd puszta kézzel is könnyen leszedhetem őket – gondoltam –, és már azért is jobb lesz úgy, mert óvatosan foghatom meg, anélkül hogy eltörném. Csakhogy sokkal messzebb volt, mint gondoltam, és ezt a tervet is fel kellett adnom. Annyira elfáradtam, hogy alig tudtam egyik lábamat a másik elé rakni. Nagyon fájtak a lábaim, mert hólyagosra jártam szegényeket.

Túl messze voltam már ahhoz, hogy hazamehessek. Sajnos az idő is hűvösre fordult. Szerencsére néhány tigrissel találkoztam, közéjük lapultam, és remekül éreztem magam kellemes melegükben. Mivel a tigrisek földieperrel táplálkoznak, a leheletük is kedvemre való volt. Eddig még nem találkoztam velük, de csíkozásukról mindjárt felismertem őket. Bárcsak volna egy tigrisbőröm, micsoda remek ruha kerülne ki belőle!