SZOMBAT

Még mindig a fára menekül. Úgy tesz, mintha ott pihenne. Persze ez csak kifogás. Hiszen nem a szombatot, hanem a vasárnapot rendelték pihenőnapnak. Úgy látom, az a legkomolyabb szenvedélye ennek a teremtménynek, hogy jól kipihenje magát. Én belefáradnék, ha folyton csak pihennem kellene. Már az is kifáraszt, hogy itt kell ülnöm és a fát figyelnem. Csak azt az egyet szeretném tudni, hogy tulajdonképpen minek van itt. Még sohasem láttam, hogy bármit is csinált volna.

Tegnap este visszahozták a Holdat! Olyan boldog voltam!

Ez már aztán igazán becsületes dolog. Sőt túlságosan becsületesnek tartom! Nemsokára ugyan ismét eltűnt, de már nem aggódom érte. Ha ilyenek a szomszédok, nem kell aggódnom, újra visszahozzák.

Szerettem volna hálámat valamilyen figyelmességgel kimutatni, például egypár csillagot küldhettem volna nekik, itt ugyanis a kelleténél több van belőlük – vagyis több, mint amennyire nekem szükségem van. Észrevettem ugyanis, hogy a kétéltű nem sokat törődik a csillagokkal – fütyül rájuk!

Közönséges az ízlése, és csöppet sem szeretetreméltó. Tegnap alkonyatkor óvatosan lekecmergett a fáról, és olyan pöttyös halakat akart fogni, amilyenek a Tóban játszadoznak. Göröngyökkel kellett megdobálnom, hogy békében hagyja őket, erre dühösen visszamászott a fára. Azt hiszi talán, azért van a világon, hogy más teremtményeket fogdosson? Vagy egyáltalán nincs szíve? Nem érez semmi részvétet a kisebb lények iránt? Lehetséges, hogy ilyen alávaló? Hogy csak kegyetlenségre van teremtve? Elképzelhető. Káromkodott, amikor egy göröngy a fejét érte. Rettentően megörültem neki! Ez volt ugyanis az első eset, hogy olyan szavakat hallottam, amelyeket nem én ejtettem ki. Bár a szavait nem értettem meg, arckifejezése elég értelmesnek tűnt fel. Érdeklődésem újra felébredt iránta, amióta rájöttem, hogy tud beszélni, mert beszélgetni – azt nagyon szeretek. Egész nap beszélek, még éjjel is álmomban, és amit én mondok, az mindig érdekes. Ha lenne valakim, akivel beszélgethetnék, akkor kétszer olyan érdekes tudnék lenni, és – ha éppen kívánná – kétszer annyit beszélnék.

Ha a kétéltű férfi, akkor nem lehet nőnemű. Ez már nyelvtanilag sem lehetséges. Ennélfogva jogosan feltételezhetem, hogy Ő hímnemű. Jól van, ezentúl férfinak nevezem, és annak is tekintem, legalábbis addig, amíg be nem bizonyítja az ellenkezőjét. Ez helyesebb, mint ha mindig bizonytalanságban élnék.

KÖVETKEZŐ VASÁRNAP

Egész héten át követtem, hogy végre ismeretséget köthessek vele. Nekem kell beszélnem, mert Ő nagyon félénk és tartózkodó, ami egyébként nem zavar engem. Úgy látom, tetszik neki, hogy én itt vagyok. Gyakran emlegettem neki ezt a szót: „mi”, mert szemmel láthatóan hízeleg neki, hogy őt is belefoglalom.