Három hónappal később

PÉNTEK

Éppen most tértem vissza egy hosszú és unalmas vadászkirándulásról. Nekem nem volt szerencsém. Ellenben ez az Éva! Hihetetlen, mit ért el távollétem alatt! Anélkül hogy birtokunkat elhagyta volna, egy második példányt fogott be! Micsoda szerencséje van! Én akár száz évig is kóborolhattam volna az erdőben anélkül, hogy egy második példányra bukkanjak. Éva, amikor a részletek felől faggattam, megint elpirult, és nem felelt semmit, csak titokzatosan mosolygott.

VASÁRNAP

Összehasonlítottam az új példányt a régivel. Semmi kétség, hogy ugyanahhoz a fajtához tartoznak. Az egyiket a kettő közül szívesen kitömném, hogy gyűjteményembe sorozzam, de Éva valamilyén okból hevesen ellenzi. Ezt a tervemet tehát fel kell adnom, amit tudományos szempontból igen sajnálatosnak tartok.

Borzasztó veszteség lenne, ha ez a faj kihalna, és nyoma sem maradna az utókor számára, nem igaz?

Az idősebbik teremtmény sokat szelídült az utóbbi időben. Tud már nevetni, és fecseg, mint egy papagáj. Miután több papagájunk van, kétségtelen, hogy szavait azoktól tanulta, hiszen az utánzás képessége feltűnően ki van fejlődve benne.

Arra is gondoltam, hogy ez talán egy újfajta papagáj, aztán úgy láttam, hogy ez nem lehet, bár ennél az állatnál semmi sem lepne meg. Már sok mindenre gondoltam az első naptól kezdve, amikor még halnak tartottam. Ez az új állatka éppen olyan csúnya, mint az idősebb volt eleinte. Sárgásvörös a bőre, ugyanolyan csúf kis feje van, de egyelőre nem akar rajta prém képződni. Éva Ábelnek nevezi.