SZERDA

Már nagyszerűen megértjük egymást, és napról napra jobban összemelegszünk. Jó jel, hogy már nem igyekszik elkerülni engem. Úgy látom, mintha örülne a jelenlétemnek. Ez engem is boldoggá tesz. Igyekszem hasznossá tenni magamat, hogy fokozzam az elismerését. Egypár nap óta az állatok és tárgyak elnevezésének a munkáját teljeseri levettem a válláról. Szemmel láthatóan nagyon hálás ezért, mert a szellemi munka nem erős oldala, s így most könnyítek a terhein.

Nem tud valami okos elnevezést kigondolni, még a legjobb akarattal sem, de azért nem éreztetem vele, hogy ezt a gyengeségét észrevettem. Amint megjelenik egy új teremtmény, azonnal elnevezem, nehogy kínos helyzetbe hozzam. Ezzel már sok baklövéstől megóvtam.

Az én fantáziám nem olyan szegényes. Abban a pillanatban, amikor először meglátok egy állatot, már tudom, hogy mi lesz a neve. Nincs rá szükségem, hogy sokáig gondolkozzam. Mintha sugallatra tenném, már kiáltom is a megfelelő nevet, és valóban ezt csak sugallatnak lehet nevezni, mert egy másodperccel előbb még eszem ágában sem volt arra a névre gondolni. Egy állat alakja és viselkedése, úgy látszik, elég nekem ahhoz, hogy már tudjam, mi legyen a neve.

Amikor például felbukkant a Dodó, Ő azt gondolta, hogy Drontó lesz a neve – a szemében láttam, hogy ezt gondolta. Rögtön tudtam, hogy rossz név, de én kíméletes vagyok. A legnagyobb tapintatossággal jártam el, nehogy megsebezzem a büszkeségét. Egészen természetes hangon, mintha kellemes meglepetés érne, és örömömben ujjonganék, nem pedig Őt akarnám oktatni, felkiáltottam: „No de ilyet! Ott jön a Dodó!”

Aztán elmagyaráztam neki – persze akkor sem oktató formában –, honnan is tudtam, hogy az egy Dodó. Egy kissé sértődöttnek látszott, hogy én már ismertem ezt az állatot, Ő pedig még nem ismerte, mégis nyíltan csodált engem. Ez nekem persze nagy örömet szerzett, és még elalvás előtt is boldogan gondoltam rá. Lám, milyen kevés kell ahhoz, hogy bennünket boldoggá tegyenek, különösen akkor, ha tudjuk, hogy rászolgáltunk.

CSÜTÖRTÖK

Az első bánatom! Tegnap elkerült engem. Úgy látszik, nem akar velem beszélni. Először el sem akartam hinni, és csak valami félreértésre gondoltam, mert én nagyon szívesen vagyok együtt vele, és szeretem, ha beszél. Miért haragszik rám, mikor én semmit sem vétettem ellene? Végre megértettem, hogy ez valóban így van, és elhúzódtam. Leültem az erdőben egy magányos helyen – éppen ott, ahol először pillantottam meg Őt azon a reggelen. Akkor még nem tudtam, hogy Ő kicsoda, és ügyet sem vetettem rá. Most nagyon búsultam, mert minden – még a legcsekélyebb dolog is – rá emlékeztetett, és ettől igen nehéz lett a szívem. Azt sem tudtam, tulajdonképpen mi ez, hiszen egészen új érzés volt számomra. Ehhez hasonlót még sohasem éreztem, ezért volt olyan rejtélyes, hogy nem tudtam megérteni.

Amikor besötétedett, nem bírtam elviselni a magányt, és az új kalibához mentem, amit magának épített, és megkérdeztem, mit vétettem ellene, és miképpen tehetném jóvá, hogy ne haragudjon többé rám. De Ő kikergetett az esőbe. Ez az én első nagy bánatom.