MARK TWAIN

ÁDÁM NAPLÓJA

Első rész

Amikor felébredtem, már nem voltam egyedül. Egy új teremtmény bukkant fel mellettem – a hosszú hajú!

VASÁRNAP

Amíg eszméletlen voltam, alighanem furcsa dolgok történtek velem, mert észrevettem, hogy bal mellemen valami forradás van. Egyáltalában nem fáj. De már pusztán az a körülmény, hogy az új teremtmény első bemutatkozása nem járt baj nélkül – nem sok jóval biztat a jövőt illetően.

HÉTFŐ

Ez a hosszú hajú teremtmény mindenütt az utamban van, mindig vár rám, vagy szalad utánam. Ezt nem nagyon szeretem. Úgy volna jó, ha ott maradna a többi állattal együtt.

Ma borús idő van. Keleti szél süvít. Valószínűleg esőt kapunk... Kapunk? Miért beszélek többes számban? Mi kapunk? Mi az, hogy mi? Hol ragadt rám ez a többes szám? Most jut eszembe, hogy az új teremtmény szokott így beszélni.

KEDD

Az új teremtmény folyton beszél. Főként azzal foglalkozik, hogy a dolgoknak nevet adjon. A nagy vízesést – amit úgy szeretek – elnevezte Niagarának. Nem értem, miért. Azt állítja, hogy ez a zuhatag pontosan olyan, mint egy Niagara, tehát nem is lehet más nevet adni neki. Mondhatom, gyenge indok.

Jómagam már semmit sem nevezhetek el. Az új teremtmény maga ad nevet mindennek, ami az útjába kerül, mielőtt én még szóhoz jutnék. Megokolása mindig ugyanaz: pontosan olyan! Itt van például egy új madár, a Dodó. Azt mondja, csak rá kell nézni, mindjárt tudhatjuk, hogy Dodó, mert pontosan olyan, mint egy Dodó. A név rajta is fog ragadni. Mégis fárasztó és hiábavaló lenne, ha ezeken a dolgokon bosszankodnék, pedig mit jelent az, hogy pontosan olyan, mint egy Dodó? Én talán olyan vagyok, mint egy Adó? Azért is Ádám lesz a nevem, a madarat pedig Drontónak fogom hívni, és kész...

SZERDA

Az eső ellen kalibát építettem, de nem tudom békességben, egyedül használni. Az új teremtmény egyszerűen betolakodott. Amikor megpróbáltam, hogy kiszorítsam, arca, amelyet a keze fejével dörzsölgetett, nedves lett, és olyan hangokat adott, mint némely állatka, amikor bajban van.

Csak ne beszélne annyit. Szakadatlanul fecseg. Mindez talán úgy hangzik, mintha mindenáron akadékoskodnék vagy ócsárolni akarnám ezt a szegény teremtést. Eszembe sincs! Csakhogy eddig még nem hallottam emberi beszédet, ezért bántja a fülemet minden új és szokatlan hang, amely álmodozó magányom ünnepélyes csendjét zavarja. Az új hang túl közel is van hozzám, szorosan a vállam mögött vagy a fülem mellett, előbb az egyik, aztán a másik oldalon. Eddig inkább olyan hangokat szoktam meg, amelyek távolabbról jönnek.

PÉNTEK

A dolgok elnevezése vígan folyik tovább, nem tehetek ellene semmit. Közben az új teremtmény olyan logikát árul el, amely ellentmond az enyémnek – tehát nem is lehet helyes.

Nagyon jó nevet találtam ki erre a tájra. Szép és dallamos hangzású név: Édenkert. Titokban ezt a nevet tovább is használtam magamban, bár az új teremtmény kijelentette, hogy itt minden – az erdő, a szikla és az egész természet – nem annyira kerthez hasonlít, inkább olyan, mint egy park. Ezért aztán – anélkül hogy jóváhagyásomat kikérte volna – új nevet adott a tájnak: Niagara-park. Én ezt erőszakosnak és önkényesnek tartom. Táblát is állított fel:

A GYEPRE LÉPNI TILOS!

Ez csak ellenem irányulhat!

SZOMBAT

Az új teremtmény túl sok gyümölcsöt eszik. És ami a legaggasztóbb: főleg az almát kívánja meg, különösen, amióta hallotta, hogy némelyik alma fogyasztása tilos. Úgy látszik, különösen szereti a veszélyes dolgokat, bár azt állítja, a sok gyümölcsöt csak a karcsúsága kedvéért falja. Jellemző a logikájára, hogy a karcsúság kedvéért kockára tenné még a Paradicsomot is.

VASÁRNAP

Ma rajtakaptam az új teremtményt, amint éppen göröngyökkel dobálta a tiltott fán csüggő almákat.

HÉTFŐ

Az új teremtmény kijelentette, hogy az ő neve Éva. Bánom is én! Azt mondja, Évát kiáltsak, ha hívni akarom. Értésére adtam, hogy akkor az új név teljesen fölösleges. A „fölösleges” szó szemmel láthatóan imponált neki, és megnövelte tekintélyemet a szemében. Ez a szó csakugyan hatásos és hasznos – ezentúl gyakran fogom használni.

Azt mondja az új teremtmény, hogy különbözik az állatoktól és tőlem is. Nem egészen pontosan olyan, mint én – éppen ezért Éva. Ez azonban meglehetősen kétes dolog – de nekem egyébként is teljesen mindegy. Miattam lehet, ami akar, csak ne akaszkodjék a nyakamba, és ne akarjon mindig társalogni!

KEDD

Az egész területet elcsúfította ocsmány táblákkal és undok elnevezésekkel.

Azt mondja, hogy a Parkunkból nagyszerű üdülőhelyet lehetne csinálni, csak volnának vendégek! Micsoda badarság! Mindig ilyen dolgokat talál ki. Szavak, örökké csak szavak, minden értelem nélkül! Mi az, hogy „üdülőhely”? Ám jobb lesz, ha meg se kérdezem. Lehetőleg sohasem szabad neki kérdéseket feltenni, mert nyilván ég a vágytól, hogy valakinek valamit – lehetőleg minél részletesebben és minél hangosabban – megmagyarázhasson.

PÉNTEK

Újabban a fejébe vette, hogy ne sétáljak a vízesés felett. Pedig mit ártok azzal? Azt mondja, minden alkalommal, ha ezt teszem, reszket a félelemtől. Szeretném tudni: mi köze hozzá? Eddig is ezt csináltam. Olyan jólesik beleugrani a hűvös vízbe. Hiszen azért van itt a vízesés – legalábbis eddig azt hittem. Ő meg azt akarja elhitetni velem, hogy a vízesés kizárólag a festői hatás kedvéért van a világon, akárcsak a rinocérosz és a masztodon. Édesnek és bájosnak mondja őket, mint mindent, ami tetszik neki. Én egyáltalán nem tartom őket „édesnek” és „bájosnak”. Sürgős környezetváltozásra volna szükségem, mert attól tartok, itt lassan eldurvul a nyelvem, elszegényedik a szókincsem!

SZOMBAT

Múlt kedden megszöktem, két napig kóboroltam, és végül egy elhagyott helyen új kunyhót építettem. Amennyire csak lehet, eltüntettem a nyomaimat. A hosszú hajú mégis felkutatott és megtalált egy állat segítségével, amellyel jó barátságban van (farkasnak nevezi). Amikor meglátott, megint azokat a kellemetlen, jajgató hangokat hallatta, és megint nedves lett a szeme!

Nem volt mit tenni, vissza kellett térnem vele a régi kalibánkba. De az első adandó alkalommal ismét kivándorlok, most már végleg és örökre!

Állandóan bolondos problémáival foglalkozik. Szeretné például kitalálni, hogy az oroszlán és tigris nevű állat miért eszik füvet és virágokat, holott a foguk olyan éles, hogy egymást is széttéphetnék. Micsoda badarság! Hiszen akkor megölnék egymást, és máris itt volna az, amit tudomásom szerint „halálnak” neveznek. A halálnak – úgy hallottam – eddig nem volt szabad belépnie a Parkba. Ez bizonyos tekintetben sajnálatosnak is mondható, hiszen...

VASÁRNAP

Csakhogy ez a nap is elmúlt!

HÉTFŐ

Lassanként belátom, a hétköznapokat csak azért teremtették, hogy az ember a vasárnap unalmát kiheverje.

Tagadhatatlan, hogy ez eredeti ötlet, mert erre előttem még senki sem gondolt. Mindez vigasztal és felbátorít arra, hogy naplómat tovább folytassam.

A hosszú hajú megint felmászott a tiltott fára. Göröngyökkel dobáltam, amíg csak le nem jött. Azt mondja, azért ment fel, mert éppen senki sem figyelt oda. Azt hiszi, ez kielégítő mentség! Milyen különös logika! A „mentség” szóra nagyot nézett. Ez csodálatot keltett benne. És irigységet is. Valóban jó szó.

Azt mondja, én nem tudok olyan jól mászni, mint ő, és csak azért ellenzem a dolgot. Végül is vele együtt fel kellett másznom a fára, hogy bebizonyítsam, belőlem sem hiányzik az ügyesség, de a bátorság sem.

KEDD

Azt meséli, hogy őt az én testem egyik bordájából alkották. Ezzel a mesével az a célja, hogy létezésének és egyéniségének a felelősségét reám hárítsa. Én nem érzem ugyan a bordám hiányát, viszont oldalamon ott van a sebhely, és ez gondolkodóba ejt. Annyi bizonyos, hogy minden részlet, amely Éva származására és múltjára vonatkozik, meglehetősen zavaros. Már ez maga is igen jellemző rá.

SZOMBAT

Tegnap beleesett a tóba, amikor nézegette magát benne. Mindig ezt teszi, ha idegen állatok nem figyelik.

Majdnem megfulladt, és utána elmesélte nekem, hogy ez igen rossz érzés. Szívből sajnál minden teremtményt, amely a vízben kénytelen élni. Ezeket ő „halaknak” nevezi. Tudniillik a világért sem akarja abbahagyni azt az undok szokását, hogy a dolgokra neveket akasszon. Minden erőlködése persze teljesen kárba veszett, hiszen hiába hívja nevükön a dolgokat, akkor sem jönnek. Ebből a tényből azonban szánalmas logikájával nem tudja levonni a tanulságot. Teljesen mindegy neki, hallgatnak-e a dolgok a nevükre vagy sem – csak hívja őket továbbra is fáradhatatlanul.

Tegnap este egy csomó halat fogott ki a vízből, és az ágyamba rakta őket, hogy felmelegedjenek. Sokáig figyeltem az állatokat, és egyáltalán nem vettem észre, hogy most jobban éreznék magukat, mint azelőtt. Csak sokkal nyugodtabbak lettek. Ha besötétedik, kidobom őket az ajtó elé. Nem akarok többé velük aludni, mert olyan hidegen nedvesek és kellemetlenül sikamlósak. Senkinek sem lehet kedve ezek közt aludni, különösen, ha az ember ilyen ruhátlan.

VASÁRNAP

Szerencsésen kibírtam valahogy.

KEDD

Most meg egy kígyóval barátkozott össze! A többi állat igen örül ennek, mert eddig velük foglalkozott, és sohasem hagyta őket békében. Én magam is örülök, mert a kígyó tud beszélni. Így én egy kis nyugsághoz jutok.

PÉNTEK

A hosszú hajú furcsa dolgot mesél nekem. Állítólag a kígyó biztatja, egyen a tiltott fa gyümölcséből, mert akkor nagy és felemelő tapasztalatokhoz juthat. Megmagyaráztam neki, hogy ennek egészen más következménye is lehet. Mert eljönne erre a világra a „halál”. Ezzel sajnos nagy hibát követtem el, mert csak bogarat tettem a fülibe. Szeretné megmenteni a beteg ölyvét és friss húst adni a bánatosan sompolygó oroszlánoknak és tigriseknek. Azt tanácsoltam, hogy kerülje a tiltott fát, eszébe ne jusson hozzányúlni. Erre azt felelte, hogy semmi közöm hozzá. Utóvégre nem vagyok az ura és parancsolója. Nyilván ezzel akart viszonyunk rendezésére késztetni. Én azonban úgy tettem, mintha a parancsolásra vonatkozó megjegyzést nem is hallottam volna.

SZERDA

Olyasmi történt, amit az emberiség sohasem fog kiheverni! A napokban ismét megszöktem. Egész éjjel olyan gyorsan nyargaltam, ahogyan a lovam csak bírta. Reméltem, így kijutok a Parkból, és más országba kerülök, még mielőtt a szerencsétlenség ránk szakad. Tervem sajnos nem sikerült. Körülbelül egy órával napkelte után virágos réten lovagoltam át. Állatok ezrei legelésztek itt békésen, vagy aludtak, vagy szokásuk szerint egymással játszadoztak. Ám egyszerre borzalmas ordításban és morgásban törtek ki. Egy pillanat alatt a síkság csatatérré változott, az állatok vadul marcangolni kezdték egymást. Rögtön tudtam, mi történt: Éva evett a tiltott fa gyümölcséből, és a „halál” megjelent a Földön. A tigrisek a lovamra ugrottak és széjjeltépték! Csak nagy üggyel-bajjal tudtam megmenekülni.

CSÜTÖRTÖK

Remek helyet találtam a Parkon kívül, és egypár napig pompásan éreztem magam. Ám a hosszú hajú itt is felhajszolt, és ennek a tájéknak is tüstént nevet adott, mert „pontosan olyan, mint” satöbbi. Pedig nekem egészen más mondanivalóm lett volna számára, de ő végeredményben mindent elrontott. Sajnos egyáltalán nem tudtam rá haragudni. Bár különösen hangzik, de éppen ebben a pillanatban eszméltem rá, hogy érzéseim Évával szemben megváltoztak. Egészen boldog voltam, amikor megjelent, és hozott néhányat azokból a sokat vitatott almákból. Örömmel kaptam rajtuk, mert errefelé ilyenek nincsenek. Nem volt más választásom, olyan éhes voltam, hogy meg kellett ennem az almákat – persze elveim fenntartásával. Más régebben tapasztaltam, hogy az elvek szépek és jók lehetnek, ám az éhség nem ismer semmiféle elveket.

Az utóbbi időben néha olyan gondolatom támadt, hogy van valami vonzó Éva egyéniségében. Különösen egyes testrészei érdekelnek – éppen azok, amelyek az enyémtől különböznek. Hát nem furcsa? Most is ezekre gondoltam, amikor hirtelen eltakarta levelekkel és lombos gallyakkal. Megkérdeztem tőle, mit jelent ez az újabb bolondság, és letéptem testéről a zöldséget. Erre vörös lett, és remegni kezdett. Még sohasem láttam senkit így elpirulni és reszketni, még engem is kellemetlenül érintett. Azt mondta, rövidesen meg fogom tudni, miről van itt szó.

Bizony ebben nagyon igaza volt. Roppant éhes voltam, a félig megrágott almát mégis félretettem, pedig a legszebb alma volt, ami valaha is a kezembe került (pláne ilyen előrehaladott évszakban). De eldobtam az almát, és hozzáláttam, hogy én is betakarjam magam zöld ágakkal. Amint láttam, hogy Éva most meztelenül áll előttem, egészen kijöttem a sodromból. Csodálkoztam a saját hangomon, ahogy leszidtam Évát, és ráparancsoltam: szerezzen még leveleket, és ne mutogassa magát ilyen szemérmetlenül! Szót fogadott nekem, azután a síkságra osontunk, ahol a vadállatok az előbb egymásnak rontottak. Erről a helyről néhány szép állatbőrt hoztunk magunkkal, és megparancsoltam Évának, varrjon egypár ruhadarabot, hogy legyen mit felvennie ünnepélyesebb alkalmakra, ha a nyilvánosság elé kell lépnie. Mindez elég kellemetlen és kényelmetlen, de Éva, úgy látszik, örül neki. Boldoggá teszi még a legkisebb reménye is annak, hogy csomagolását cserélgetheti.

De azért Éva olyan társnő, aki egyre inkább a kedvemre való. Most már magányos és lehangolt lennék nélküle, különösen, mióta elvesztettem a régi birtokomat. Azt mondja, elrendelték, hogy az életfeltételeinket magunk teremtsük meg, és dolgoznunk kell. Így hát Éva éppen jókor jött. Majd ő dolgozik, és én irányítom, tanácsokkal látom el.